Az anya kétségbeesetten zokogott, és könyörgött, hogy hadd temesse el a lányát maga mellé… De hirtelen a koporsó fölé hajolt, közelebbről megnézte, és egy rémisztő sikolyt hallatott 
Nehéz csend borult a ravatalozóra. Rokonok és barátok jöttek, hogy elbúcsúzzanak a lánytól, aki több napos betegség után hirtelen elhunyt. A koporsóban úgy nézett ki, mintha aludna – arca nyugodt, kezei összekulcsolva.
Az anya a közelben állt, gyász gyötörte.
«Nem tudok nélküle élni… temess el minket együtt…» — zokogott.
Az emberek csendben figyelték, nem tudván, mit mondjanak.
De hirtelen elhallgatott.
A tekintete megváltozott. Lassan közelebb hajolt a lányához… közelebbről megnézte — és megdermedt a sokkban
«Várj… ő… ő nem ilyen volt…» — suttogta.
Morajlás futott végig a szobán. Az anya a lány nyakára mutatott… és mindenki megdermedt.
Mert valami nem stimmelt… 
Folytatás az első kommentben
Az anya néhány másodpercre megdermedt, majd hirtelen hátralépett, levegőért kapkodva, szemei tágra nyíltak a döbbenettől.
„Várj…” – suttogta remegő hangon. „Ő… ő nem ilyen volt…”
Suttogás futott végig a termen. Az emberek egymásra néztek, nem értették, mi történik. Az apja megpróbálta megnyugtatni.
„Mit beszélsz…” – kérdezte halkan. „Drágám, sokkos állapotban vagy…”
De az anya határozottan megrázta a fejét. Visszament a koporsóhoz, remegő kézzel, miközben lassan a lánya arca fölé hajolt.
„Az ajkai… nézd…” – mondta. „A színe megváltozott… és… és ez…”
A lány nyakára mutatott. Többen közelebb jöttek, hogy jobban megnézzék. Ott, a haj alatt, szinte észrevehetetlen mozgás volt… vagy talán csak a fényjáték.
De aztán…
A lány egyik ujja kissé megmozdult.
Több nő felsikoltott. Néhányan hátraléptek, mások megdermedtek. Az apa hirtelen előrelépett, szeme hitetlenkedéssel telt meg.
– Ez… ez lehetetlen… – suttogta.
Az anya már senkit sem hallott.
– Él… – ismételte remegő hangon, de egyre magabiztosabban. – Mondom neked – él…
Káosz tört ki a folyosón. Valaki mentőt hívott. Mások elkezdtek filmezni a telefonjukkal, néhányan sírtak, mások imádkoztak.
És abban a pillanatban…
A lány mellkasa megemelkedett – nagyon halványan, szinte észrevétlenül.
Egy lélegzetvétel.
Aztán még egy. 😨
Az anya térdre rogyott a koporsó előtt, könnyeit visszafojtva.
„Tudtam…” – zokogta. „Éreztem…”
Az ajtó hirtelen kinyílt. Orvosok és mentősök rohantak be, gyorsan a koporsóhoz közeledve.
„Mindenki vissza!” – parancsolta az egyikük.
A csarnok zajjal telt meg – parancsok, sietős mozdulatok, feszültség. A lányt óvatosan kiemelték a koporsóból, csatlakoztatták a felszerelést… és abban a pillanatban minden szem egy helyre szegeződött – várakozással, félelemmel és reménnyel.
Senki sem mert lélegezni… mígnem egy halvány, de valódi szívverés jelent meg a monitoron.
Csend borult a szobára… de ezúttal nem a gyász csendje volt.
A csodálat csendje. 😱
